Történelemhamisítás mint a gyűlöletkeltés eszköze

Az Új Jobboldal propagandája
Ki gondolná, hogy egy 166 éve (1849-ben) kiagyalt történelmi hazugság ma is termékeny uszítás, gyűlöletkeltés eszköze lehet, miként a görög mitológiában emlegetett Erisz almája? Márpedig az aradi Új Jobboldal szélsőségesen magyargyűlölő szervezet a március 15-ei magyar nemzeti ünnep alkalmával szeretett volna kivonulni a Megbékélési parkba, természetesen, nem a megbékélés szellemét erősíteni. E szélsőséges társaság azért kért engedélyt a polgármesteri hivataltól, hogy megemlékezhessen az 1848-ban elesett 40 ezer románról. Sokatmondó, hogy épp március 15-én!
Bognár Levente aradi alpolgármester a Nyugati Jelennek nyilatkozva arra emlékeztet, hogy a Szabadság-szobor meggyalázása után egy ilyen engedély rontaná a román és a magyar nép együttélését. Az elmúlt hetekben meggyalázott szobor elleni merényletben részt vevőket – ahogy már megszokhattuk – a rendőrségnek nem sikerült azonosítania. A gyalázatos tett végrehajtói nem tudják, hogy olyan honvédtábornokok emlékét gyalázzák meg, akiknek többsége nem volt magyar, de a vértanúhalált a magyar forradalmi vívmányok védelmében vállalták.
Az Új Jobboldalnak még a román nemzeti ünnep sem szent, ha alkalom a magyarellenes tüntetésekre, a gyűlöletkeltésre. A magyar­ság nemzeti ünnepe miért lenne az? Mindig lehet olyan „történelmi eseményt” találni, ha bizonyított, ha nem, amely alkalmas gyűlöletkeltésre. Ezek egyike az 1849-ben kitalált, a román politikai elit által propagandaként használt magyarellenes hazugság és rágalom, a negyvenezer román legyilkolása. Elég ma ennek megemlítése, máris beindul az ellenreakció. Márpedig ennek kivizsgálásánál sem biztos, hogy a tettesek előkerülnek. Ha a december elsején immár több éve felvonuló Új Jobboldal fasiszta típusú ordítozásait a hatalom „nem tudja bizonyítani”, noha azok a rendőrség védelmező szárnyai alatt hangzanak el, akkor mit lehet tenni?
A nap mint nap megismétlődő, egyre sűrűbb provokációk gyökere a magyarellenes jellegű oktatás, az uszító propaganda. Köz­tük a hazugságot terjesztő emléktáblák is. Példaként említem a Gheorghe Funar kolozsvári polgármester (1992–2004) idején felállított fekete táblát, melyen az olvasható, hogy a „nemeşii unguri”, azaz a magyar nemesek negyvenezer románt mészároltak le és kétszázharminc román falut perzseltek fel.
Miért gyűlölik március 15-ét?
A szélsőséges román nacionalisták nemcsak azért gyűlölik március 15-ét, mert az magyar nemzeti ünnep, hanem azért is, mert nem ismerik Erdély történelmét. Újabban az egyenlősítés taktikájával mossák össze a történelmi eseményeket. Így például egyenlősítik az Osztrák–Magyar Monarchia nemzetiségpolitikáját a román uraloméval. Hasonló a helyzet március 15-ével és december 1-jével is. Némelyik román politikus, amikor közeleg december elseje, ájtatos szemforgatással emlegeti, hogy a magyaroknak a románokkal együtt illene ünnepelniük. De lám, a székelyek makacsok, és nem teszik, és még ők csodálkoznak, ha a románokat zavarja március 15-e ünneplése. Az érvelés annyira sikeres, hogy még magyarok is kerülnek, akik az okfejtésnek hitelt adnak. Miért? Mert ez elvileg ugyan igaz, csakhogy a két esemény nem azonos hatású a románokra és a magyarokra.
December elseje az erdélyi magyarság ezeréves szülőföldjének elvesztését, román uralom alá kerülését szimbolizálja. Eszébe juttatja az államszervező őshonos magyar közösségnek, hogy megkérdezése nélkül tették másodrangú (román) állampolgárrá.
Ezzel ellentétben március 15-e a románoktól nem elvesz, hanem ad. Erdélyben a románok ekkor, a március 15-e szellemiségében megvalósult törvények által vál­nak földtulajdonossá, szabadulnak fel a jobbágyi kötelékek (dézsma, robot) alól. Erdélyben a kiosztott földterület 80 százaléka román kézbe kerül, megteremtve a román nemzeti földbirtokot.
Március 15-e és december 1-je közt tehát nem lehet egyenlőségjelet tenni! Az erdélyi románság, ha komolyan vesszük a történelmet, akár ünnepelhetné is március 15-ét, de szabadságharcának leverése miatt a közösségi jogoktól megfosztott magyarságnak erre már kevesebb oka lehet december elsején. Talán, ha a gyulafehérvári határozatok minden pontját teljesítenék, lehetne közösen ünnepelni.
Az orosz katonai intervenció
Tudatos propagandaként született meg a románság lemészárlásának hamis vádja. Történelmi háttere, hogy a reakciós osztrák katonai parancsnokság 1848-ban véres polgárháborút robbant ki, az erdélyi románságot a magyar nemzetőrség lefegyverzésére szólítja fel. Célja, hogy a kegyetlen polgárháború végén az osztrák haderő békéltetőleg lépjen fel és teremtsen rendet, miközben a magyarság katonai ereje is gyengül. Mivel az osztrák hadvezetésnek még a polgárháborúval, a románság félrevezetésével sem sikerül fenntartania az Erdély feletti uralmat, arra kényszerül, hogy cári katonai segítséget kérjen. Azonban Puchner Antal, Erdély katonai parancsnoka, akárcsak Bécs, attól tart, hogy a magyarok elleni orosz katonai segítség nemzetközi bonyodalmakhoz vezet, bár érvényben az 1815. szeptember 26-án kötött „Szent Szövetség” előírása, amely a nagyhatalmakat kötelezi forradalmak, felkelések idején a katonai segélynyújtásra.
Tartva attól, hogy egy orosz intervenció az osztrákok oldalán Franciaországot a piemonti királyság melletti katonai fellépésre sarkallja, az orosz katonai segítségkérést úgy kellett tálalni, mintha az a fegyvertelen román és a szász polgári lakosság kérésére történne. Az orosz behívás kérdését először Nagyszeben­ben 1848. december 28-án vitatják meg. Az orosz intervenció mellett a leghatározottabban Andrei Şaguna ortodox püspök áll ki, őt a szász ispán támogatja, de a Román Nemzeti Komité nem lelkesedik érte, sőt, a bécsi udvar sem. A püspök vezette román–szász összetételű bizottság a magyar katonai sikerek miatt 1849. január elején Bukarestbe megy, mert egyre tarthatatlanabb az osztrák uralom fenntartása. Lüders tábornok az orosz fegyveres intervenciót csak akkor hajlandó elindítani, miután az osztrák udvar is felkéri erre a cári kormányzatot.
A románság lemészárlásának vádja (kattintson ide)
Şaguna – az erdélyi osztrák hadvezetéssel egyetértésben – Szeben és Brassó városok védelmére kéri a cári hadsereg támogatását. A püspök azzal érvel, hogy a magyarok több ezer ártatlan erdélyi román polgári személyt mészárolnak le, román falvakat perzselnek fel. E szörnyű vád a román propagandában ekkor jelenik meg. Şaguna püspök, akit az utókor még muszkavezetőnek is nevez, 1849 februárjában a jól végzett munka után Havaselvéről egyenesen a császári udvarba, Olmützbe utazik. Itt a románoknak a dinasztiához való hűsége mellett a nagyszámú román áldozatra is hivatkozik. A február 25-én átadott és felolvasott emlékirat 10 ezer román halottat és több száz felgyújtott román falut emleget.
A püspök példáját követve az erdélyi román vezetők ismételten hivatkoznak a románok által hozott véráldozatra. Az 1850 januárjában benyújtott beadványban, melyet 1849 decemberében egy Radu nevű román kanonok szerkeszt, a februárban még 10 ezernek mondott román áldozat számát négyszeresére emeli. A császári udvar azonban ennek nem ad hitelt, mert légből kapottnak tartja, és 1850-ben elrendeli a polgárháborúban elpusztult románok hivatalos összeírását. A túlzó adatokat csak akkor értjük meg igazán, ha ismerjük az osztrák hadsereg harctéri veszteségét, amely a magyarokkal szemben vívott háborúban alig számlál többet 10 ezer főnél.
Az értelmetlen uszítás
Erdély Kincses Kolozsvárja, ahol egy évezreden át magyar és szász, illetve magyar lakosság él, értéket, kultúrát teremtve, s ahol a románság aránya 1941-ben 8,9 százalék, immár negyedszázada a román nacionalizmus egyik fellegvára. A szélsőnacionalizmust a legerőteljesebben Gheorghe Funar, az egyik szélsőséges román párt vezetője, a város volt polgármestere képviselte. Igyekezett megvalósítani beteges ötleteit, így a padok, a szeméttárolók, de még a villanykörték is három színre festve hirdették az 1974-ben Cluj-Napoca névre keresztelt Kolozsvár ősi román jellegét. Funar mester a Mátyás-szobor talapzatára olyan táblát helyeztet, mely a történelemhamisítás iskolapéldája lehetne. Eszerint Mátyást, Magyarország királyát Moldvabányán a saját népe, a román győzi le. A Nicolae Iorga által 1932-ben írt szöveg ma is olvasható. Azonban az 1996. március 15-én felállított emléktábla nemcsak hamis történelmet terjeszt, de lélekmérgezést is gerjeszt. Ne feledjük, hogy sok „hazafi” a történelmi ismereteit az iskolai tankönyvek propagandájából, az emléktáblák szövegeiből és a propagandafilmekből nyeri.
Kit érdekel a valós történelem? Kit érdekel, hogy 1848/49-ben az erdélyi románság az osztrák reakciós hatalom szolgálatába állt? Arról végképp nem kell tudni, hogy a magyar áldozatok aránya a népesség arányai­hoz mérve háromszorosa volt a románokénak. Kit érdekel, hogy a magyarbarátsággal nem gyanúsítható George Bariţiu, az 1848/49-es erdélyi román népfelkelés egyik vezéralakja a román polgári lakosság polgárháborús veszteségét 6000 főre taksálja? Az osztrákok 1851-ben ismertté vált veszteséglistáját pedig végképp nem érdemes emlegetni, mert az 4321 és 4425 főre teszi az elpusztultak számát. Ez bő kilencszer kevesebb, mint amennyi a hajdani Biasini Szálló épületére helyezett emléktáblán olvasható.
Egyed Ákos, a neves Erdély akadémikus, történész, az 1848/49-es erdélyi események legszakavatottabb kutatója szerint a románok egy része a katonai összecsapásokban hal meg, jó néhány gyilkosság miatt, törvényszéki eljárással kerül a kivégzettek sorába, bár nem tagadható, többen válnak áldozattá is. Azonban igazolható, hogy a magyarság nem törekszik népirtásra. Egyed szavaival: „Bizonyos, hogy egyetlen magyar politikus sem akart népirtást, s egyetlen olyanszerű tömeges néppusztítást sem követett el a magyar haderő, mint a román népfelkelés Abrudbányán, Zalatnán, Nagyenyeden…”
Tény: minden ártatlan ember halála fájdalmas. De fájdalmas az is, hogy Ko­lozsváron még ma is áll a Funar idején felállított emléktábla. Egyed Ákos már 1996-ban megcáfolta a propagandisztikus célú adatokat, az RMDSZ felkérte az Országos Műemlékvédelmi Bizottságot és a Román Akadémiát, hogy hivatalosan is cáfolja meg a 40 ezer román áldozattal kapcsolatos történelemhamisítást.
Sajnos, Kolozsváron, mely 2015-ben büszkén viseli az Európa ifjúsági fővárosa címet, az értelmetlen uszítás, a Şagunák, a Funarok szellemisége ma is él. Egy ilyen városhoz méltatlan a magyargyűlöletre uszító tábla. Várjuk a csodát. Remélni merjük, hogy a pusztító történelemhamisítás a 21. században nem mérgezheti tovább az együttélésre törekvést Kolozsváron, Aradon és más településeken. Épp ideje, hogy véget érjen az osztrák reakció által 1848-ban kirobbantott erdélyi polgárháború!

Kádár Gyula

Háromszek

bet365 Bonus

joomla & wordpress theme

Ossza meg és írjon véleményt is!
FaceBook

bet365 Greece