Tanuljunk demokráciát a méhektől!

A valamilyen ügybe vetett hit csak addig jelentett valamit, amíg a véleménynyilvánításnak ára volt. Hogyan lehetne megreformálni a demokratikus jogainkat? Talán a méhek példáját figyelembe véve? A demokrácia és a választási rendszer problémáit veszi sorra, majd ezekre tesz megoldási javaslatokat a méhek példájából okulva Rory Sutherland és Glen Weyl a The Spectator Magazine májusi számában.


Rory Sutherland és Glen Weyl szerint a brit választások után érdemes megfigyelni, hogy hányan szavaztak postai úton. Korábban ezt a módszert a betegek és a katonák kiváltságának tartották, ma azonban a szavazófülkék hasznos alternatívájaként és kényelmes megoldásként, a demokratikus konszenzus „autós büféjeként” működik.

De nem kellene, hogy a szavazásnak valamifajta ára legyen, még akkor is, ha ez csak egy elmélkedő sétát jelent a szavazófülkéig? Valóban mindenkinek szavaznia kell? Miért biztassuk a politikailag közönyösöket pusztán a véleménynyilvánítás aktusa miatt voksolásra, ezzel semmisé téve azok szavazatát, akiket tényleg érdekelnek a politikai kérdések? A szerzők szerint a közöny nemes társadalmi erény, az indifferensek nélkül a társadalom működése összeomlana.

Emellett a közösségi média által okozott egyik probléma, hogy a véleménynyilvánítás járulékos költségei túl alacsonnyá váltak. Nincs szükség bélyegvásárlásra, nem kell transzparenseket írni, leülni egy papírlap elé és rendszerezni a gondolatainkat, vagy bármilyen, a nézeteinket alátámasztó információkat összegyűjteni − egyszerűen csak egy gombnyomásra van szükségünk. Így a vélemények már nem kötődnek szorosan a viselkedéshez, pusztán az egyén díszítésévé váltak, mint a páva tollai. A valamilyen ügybe vetett hit csak addig jelentett valamit, amíg a véleménynyilvánításnak ára volt.

Hamarosan eljön annak is az ideje, hogy online, mobiltelefonon vagy akár az x-boxunkon keresztül szavazzunk. Ezzel a szerzők szerint ismét azt a hibát követjük majd el, mint már oly sokszor: felhasználjuk a technológiát arra, hogy valamit könnyebbé tegyünk, anélkül, hogy szignifikánsan hatékonyabbá tennénk.

Pedig meglennének az eszközeink arra, hogy a technológiát a demokrácia fejlesztésére használjuk fel, egy olyan idea segítségével, amely csak az emberiség számára lenne új – más társas fajok már hosszú ideje alkalmazzák. Úgy tűnik, hogy a méhek, amik már akkor tökéletesítették a hexagonális méhsejtet, amikor mi még fel sem fogtuk a geometriát, már akkor felfedezték a demokráciát, amikor Kleiszthenész ősei a fákon hintáztak.

Erről szól Bernard Mandeville A méhek meséje című könyve. Az általa felvázolt kaptár tanulsága az, hogy a társadalom hatékonyabban működhet, ha tagjai a gazdasági fellendülés érdekében inkább érdekeikre hagyatkoznak az erények helyett. A közvélemény nem osztotta a nézeteit, de a szerzők szerint a bölcsebb olvasói a társadalmi reform alapjait látták meg művében. Adam Smith, aki elutasította ugyan az önzés nyílt magasztalását, elismerte, hogy a társadalmi intézmények és az árak piaci rendszere hasznosíthatnák az önérdekek erejét a közjó megteremtéséhez. Ehhez sem Smith, sem az utána következő közgazdászok nem találták meg a megfelelő kormányzati módszereket.

Sutherland és Weyl szerint a hiányzó láncszem megtalálásához azokat a méheket kellett volna tanulmányozniuk, amik Mandeville-t inspirálták. A méhek megtaníthatnak arra, hogyan kell a lehető legjobb csoportdöntéseket meghozni. Korunk Mandeville-je Thomas D. Seeley, aki azt vizsgálta, a felderítő méhek hogyan adják társaik tudtára az új pollenforrásokban rejlő lehetőségeket: komplikált táncmozdulatok segítségével informálják egymást, amelyeknek hossza és intenzitása az újonnan felfedezett helyszín értékeitől függ. Nem lineárisan, hanem négyzetesen növekednek: például egy, az eddigi forrásnál kétszer kedvezőbb tulajdonságú helyszín négyszeres hosszúságú táncot érdemel, egy háromszor kedvezőbb pedig kilencszereset, és így tovább.

Ezt a módszert Glen Weyl a csoportdöntéseknél látja felhasználhatónak. A legtöbb demokráciában hiányoznak az olyan eszközök, amelyeknek segítségével kifejezhetnénk preferenciáink intenzitását, hiszen egy adott üggyel kapcsolatban pusztán egyetlen szavazattal rendelkezünk. Weyl a másodfokú szavazás (Quadratic Voting − QV) rendszerének kidolgozásában látja erre a megoldást, ahol mindenki rendelkezne egy szabadon felosztható „költségvetéssel”, olyan arányban osztva meg szavazatait az ügyek között, amilyen mértékben értékei szerint egyetért velük. Így kifejezhetnénk, hogy mennyit ér például a fegyverviselési engedély az érintetteknek, vagy hogy pontosan mi a skót függetlenség vagy a nukleáris elrettentés értéke. Ez a szavazókat arra késztetné, hogy eldöntsék, befolyásukat hogyan osztják meg az egyes ügyek között, egyben büntetve is azokat, akik kicsinyességükben egyetlen ügyre pazarolnák összes hatalmukat.

Rory Sutherland szerint ez az idea a piackutatás területén is hasonlóképpen lenne kamatoztatható: a fogyasztók a termékek tulajdonságai közül ebben a rendszerben meghatározhatnák, hogy egy termék melyik tulajdonságát tartják a legfontosabbnak. Így a cégek árnyaltabb képet kaphatnának vásárlóik kollektív nézeteiről.

Ezekkel a módszerekkel nem csak a Smith-féle elmélet szerinti közjó előmozdítása érhető el: segítségével olyan kollektív döntéseket hozhatunk és olyan politikai gyakorlatot folytathatunk, amelyek jobban kifejezik a társadalom szükségleteit és vágyait.

Ha egy jobb választási rendszert akarunk létrehozni, a méhek segítségét kell igénybe vennünk. Kissé tévedett Winston Churchill, amikor megjegyezte: „a demokrácia a legrosszabb kormányzati forma, minden más kivételével, amelyeket már kipróbáltak”, hiszen elfelejtette figyelembe venni otthoni méhkaptárait.

Rózsa Kitti

danubeinstitute.blog.hu

Ossza meg és írjon véleményt is!
FaceBook

config
config
Turbó linkmegosztás - TurboBookmark.com